Litvánia

I. Művészet a nemzeti identitás keresése során

Neringa Cerniauskaite

Műgyűjtés Litvániában: Minden vég egy új kezdet

Mindemellett a nemzeti mozgalom terjedésével a litván értelmiségi réteg is szélesebbé vált. Ügyvédek, orvosok, mérnökök csatlakoztak azokhoz a társadalmi rétegekhez, akik felismerték a művészet fontosságát a nemzeti újjászületés folyamatában, és aktívan támogatták a fiatal, tanuló művészeket. 1907-ben megnyílt az első Litván Nemzeti Kiállítás, amelyen azok a művészek vettek részt, akik megformálták az alakulóban lévő Független Litvánia művészeti vezérelveit - Mikalojus Konstantinas Čiurlionis, Petras Kalpokas, Pertas Rimša, Kajetonas Sklerius, Adomas Varnas, Juozas Zikaras, Antanas Žmuidzinavičius és mások, akik negyven éven át alkották ezt a réteget. Noha utóbb úgy emlegették őket, mint a litván lakosság demokratikus rétegeinek képviselőit, valójában megtartották a tradicionális – köznemesi – értelmiség nézeteit, és XIX. századi művészi és esztétikai hagyományokat követtek, anélkül, hogy avantgárd kísérleteket folytattak volna.

Az első világháború után a helyzet drasztikusan megváltozott, Litvánia visszanyerte függetlenségét, és Lengyelország elfoglalta Vilniust, így az állam fővárosa Kaunas lett. Itt kezdődött az ország kulturális, szociális, gazdasági és politikai életének kialakulása. A művészek Vilniusból ide költöztek, és aktív részeseivé váltak ezeknek a változó folyamatoknak. Művészeti társaságokat és oktatási intézményeket alapítottak, és hivatalnokokként közvetlenül bevonódtak a politikai életbe. A harmincas évek kezdetén az állami támogatás alacsony volt, ennek ellenére mégis az állam volt művészet kizárólagos támogatója, mivel a háború során elszegényedett népesség csak a legszükségesebbeket engedhette meg magának.

Az arisztokraták – akik korábban a művészet fő támogatói voltak - fillérekért adták el a család története során felhalmozódott értékes gyűjteményeiket. A műkincseket általában földművesek vették meg, akik mit sem értettek a művészethez, ill. a gazdasági kezdeményező erőt birtokló, tisztán kereskedelmi szempontot követő gyárosok. Tisztességes úton vagy machinációval szerzett pénzüket igyekeztek luxuscikkekbe fektetni, ezért többnyire régiségeket vásároltak, régi képek másolatait, szobrocskákat, szőnyegeket és keleti művészetet. Kaunasban több régiségbolt is nyílt, melyek ellátói főleg azok az oroszok voltak, akik Litvánián keresztül Nyugatra húzódtak vissza, és megpróbálták eladni tulajdonuk egy részét, hogy az úti költséget megszerezzék. Sok értékes tárgy került így a kaunasi gyűjtők kezébe. Hasonló sorsra jutottak később más műalkotások is a szovjet megszállás kezdetekor, vagy a szegénységtől való félelem miatt, vagy mert sok gyűjtő félt a száműzetéstől, és kincseit potom áron eladta. 

A gyűjtőmozgalom új formát öltött, amikor megnőtt az érdeklődés az ország történelmi öröksége iránt. A cél az új nemzeti öntudat irányelveinek kialakítása volt. Elkezdtek gyűjteni mindent, ami Litvániával kapcsolatos volt, így érméket, bélyegeket, képeslapokat, műtárgyakat és archeológiai leleteket. Mindenki megpróbált gyűjteni: az iskolások, a plébánosok, az orvosok, a hivatalnokok és maguk a művészek is. Értékes dolgok felkutatására gyakran független ügynököket béreltek föl, akik Litvánia távoli zugait is elérték.

Ennek a gyűjtésnek azonban semmi köze sem volt a művészet iránti szenvedélynek: a gyűjtés kereskedelmi, oktatási és hazafias buzgalmon alapult. Csak néhány egyéni gyűjtő különíthető el, aki jól képzett volt, őszintén csodálta a művészetet és jó ízléssel rendelkezett. Ilyen volt Vladas Daumantas, aki értékes gyűjteményt halmozott fel régi műtárgyakból, könyvekből és bútorokból. De még ők is nehezen fogadták el kortárs művészek alkotásait. 

Kiállításaikat látogatva a tipikus nézők jegyet vettek, hogy beléphessenek. Otthonaikba olyan műveket választottak, amelyek jobban megfeleltek egyéni ízlésüknek és pénztárcájuknak. A művészek nehezen éltek meg az állami megrendelésekből. Az állam tradicionális, akadémikus esztétikát diktált, a monumentalitást, a nemzetet és a hatalmat dicsőítő eszméket. A harmadik és negyedik évtized végén, amikor az ország gazdasági helyzete javult, egyre több és több gazdag kiállítás-látogató vásárolt egy-két műalkotást a megnyitókon. Ez egy sajátos etiketté vált, amit Antanas Smetona elnök épp úgy követett, mint az egyszerű hivatalnokok, ügyvédek, orvosok és papok. Egyes vásárlók házai híresek voltak műgyűjteményük bőségéről Ilyen volt többek között a litván költészet klasszikusa, Maironis plébános háza, ahol az antik darabok mellett kortárs festők, Kazys Šimonis, Sofija Römeriene, Adomas Varnas művei, és Kajetonas Sklerius valamint Apolinaras Šimkunas szobrai is helyet kaptak. De ők nem váltak igazi gyűjtőkké, mert egyedi beszerzéseikkel az „alkalmi“ művészetrajongó prototípusát testesítették meg.

Ugyanakkor a műalkotásokat gyakran különböző irányító intézmények, részvénytársaságok vették meg, ez a gazdasági erősödés és kulturális fejlődés jele volt. Azonban a vásárlók előnyben részesítették a művészek idősebb generációját, a fiatalabb, sokkal inkább az avantgárd felé haladó művészek - különösen az Ars művészi csoportosulás, Antanas Gudaitis, Adomas Galdikas, Juozas Mikenas, Antanas Samuolis, és Viktoras Vizgirda - helyett. A legnépszerűbbek között volt Kazys Šimonis, akinek a művészete a litván művészet és zene klasszikusát, M. K. Čiurlionist idézte. Šimonis művei a modern art deco alkotási szabályait ábrázolták az akkori társadalomban: dekorativitás, felületesség és szimulált mély, szimbolikus tartalom. A megbízásokra keletkező művészet területén a portré műfaja dominált, amely nem mutatott fel sem megformálásbeli, sem ideológiai újdonságot, sem pedig bátorságot, hanem a kliensek ízlése determinálta.

Bár a harmincas és negyvenes években a litván társadalom úrrá lett a paraszti konzervativizmuson, modernebb, dinamikusabb és nyitottabb lett, mégsem engedte meg a fiataloknak, hogy szabadon fejlesszék az avantgárd tendenciákat és a modernizmust a művészetben. A nemzet túlélésért tett folyamatos erőfeszítések a népművészet és a történeti örökség kutatására és megalapozására is kiterjedtek. Ezért az „előőrs“ tradíciói együtt fejlődtek a hagyományápolással. A mérsékelt avantgárd kivételes jellegzetessége lett a litván modernizmusnak a XX. század kezdetén.


II. Van, aki az államnak, van,...

back