Észtország

A 20. század eleje: sehol egy...

Eero Epner

Art Collecting in Estonia

A múlt század kezdetén az észt kultúra terén - a vizuális művészeteket is beleértve – nagy változások következtek be. A hivatásos észt művészek száma – leginkább a festőké és szobrászoké - emelkedett. (A 19. században nem sokan értek el átütő sikert, azonban a későbbi a művész generációk - az említett változások hatására - szervezetté váltak.) Az esztétikai modernizáción túl az új generációnak a nemzeti identitás formálása is céljává vált, mivel a nemzeti szuverenitás igényéhez gyakran társult az „észt művészet” kialakításának szükségszerűsége. Így, akárcsak Európában, a magas művészet a nemzeti kulturális politika és az észt államiság igényének egyik pillérévé vált.  A balti-német gyűjtők ennek ellenére sem érdeklődtek a modern művészet, vagyis az olyan művészek munkái iránt, akik szociális háttere és származása eltért a földbirtokosokétól. Az anyagiak és az érdeklődés hiánya miatt más társadalmi osztályhoz tartozó műgyűjtő réteg ekkor még nem alakult ki.

Azonban a 20. század elejére az arisztokrácia mellett alacsonyabb társadalmi osztályokból származók is jelentős vagyonra tettek szert, voltak tehetős kereskedők, sőt földművesek, akik megengedhették maguknak, hogy művészetre költsenek. Ennek ellenére az érdeklődés hiánya még mindig problémát jelentett, mivel a vagyonos emberek nagy része megőrizte akadémikus ízlését, amely egészen addig egyfajta esztétikai imperatívuszként szolgált, így a kibontakozó modernista tendenciák meghökkentették őket. Ráadásul a 20. század elején az észt társadalom idegenkedett a képzőművészettől.

Kultúra-kutatók igazolták, hogy a 19. század végén és 20. század elején az észtek végre kezdték megszokni (a népművészeten túl) a kortárs zenét, irodalmat, sőt még a színházat is, ám a képzőművészet továbbra sem keltett figyelmet. Képzőművészeti kiállításokat ugyanis csak nagyon ritkán és szórványosan rendeztek, így a hétköznapi polgárság művelődése - nem beszélve az egyszerű népről - legjobb esetben is részleges volt. Általános tendencia volt a művészetnek valamilyen más kiállítási formában teret adni. Például még a 20. század elején is szokás volt, hogy a festményeket mezőgazdasági kiállítások részeként mutatták be. Ez természetesen nem segített abban, hogy az emberek méltányolni tudják egy műalkotás értékét, és fel sem merült, hogy létrejöjjön a műgyűjtés egy olyan általánosan elfogadott gyakorlata, mint Franciaországban – ahol a 19. századi tehetős műgyűjtők átvették az arisztokrata patrónusok szerepét.

Így nem meglepő, hogy egy kortárs művészeti körökben forgó író azt állította egy 1911-12-ben publikált esszéjében, hogy az a művelt gazdag réteg hiányzik a közegből, aki “a műalkotások élvezete közben eltöprengenek halandóságunkon”. Kifejtette azt is, hogy “vannak tehetős földműveseink és házbirtokosaink, miközben egy festőnek gyakran nincs hol álomra hajtania a fejét”. Továbbá így folytatta: “Vannak polgármestereink, mérnökeink, orvosaink és ügyvédeink, akiknek az éves jövedelme meghaladja a 10.000 rubelt [ma nagyjából 110.000 dollár – a szerző], de művészeink… arra kényszerülnek, hogy szakértelmüket poszterek és képeslapok készítésével aprópénzre váltsák a közeli országokban”. Más korabeli vélemények is hasonló nemtetszésnek adtak hangot, így hiába az észt gazdasági fejlődés, és az anyagi források növekedése, végeredményben ezek sem teremtették meg annak esztétikai igényét vagy azt a nemzet iránti kötelességtudatot, hogy az emberek műveket vásároljanak. Egyébként a 20. század során a hazafias indíttatású műtárgyvásárlás igen fontos volt, ez valószínűleg abból a – kisebb országoknál általános - félelemből fakadt, hogy elveszíthetik kultúrájukat. Így minden kulturális tevékenység egy festmény elkészítésével vette kezdetét és gyűjteménybe kerülésével fejeződött be, ez a folyamat nemzeti gesztusként hatott.

A körülményeknek köszönhetően számos észt művész élt és alkotott külföldön (Olaszországban, Norvégiában, Németországban, Franciaországban és máshol), és műveik jelentős részét ottani gyűjtőknek adták el. Ezáltal az észt műgyűjtés különös helyzetben volt a 20. század elején. Több jó minőségű mű készült mint valaha, de ezek többnyire más országok gyűjteményeibe kerültek. Így a gyűjtés maga nem lehetett következetes vagy rendszeres, hanem inkább véletlenszerű beszerzéseken alapult. Mégsem mondhatjuk, hogy a 20. század elején teljesen stagnált volna a műgyűjtés. A fenti idézetek szerzője megemlíti, hogy „múlt évben több ezer ember látogatta a művészeti kiállításokat“, és „több mint 1000 rubelért adtak el képeket, különböző városokban és országokban.“ Ez mai árakon nagyjából 11.000 dollárt jelent, amely nem nagy összeg. 300-400 rubel ebből bizonyítottan Konrad Mägi – a kor legnépszerűbb festője, egy őrült zseni, az első észt modernista - zsebébe vándorolt. A mai napig ő a legelismertebb művész az észt piacon. A magángyűjtők ezen köre egyedül semmiképp sem tudta volna garantálni a kor összes többi művészének megélhetését. Továbbá ekkoriban még nem alapítottak jelentős számú vállalati gyűjteményt sem. Valamint a nemzeti múzeumok megalapítása is jövő feladat volt.