Az utóbbi évtizedben homályos a műgyűjtés helyzete – egyrészt egy kezünkön meg tudnánk számolni, hányan nevezik magukat műgyűjtőnek, másrészt – egyértelmű, hogy Litvániában sok értelmiségi a szovjet időkből és az enyhülés éveiböl, és sok jómódú ember halmozott fel magángyűjteményt, de azt csak egy zárt körnek mutatja meg. A művészeti élet más képviselői sem voltak elég aktívak – műkritikusok vagy művészettörénészek, ezért gyakorlatilag nincsenek nagyobb beruházások a magángyűjtemények kincseivel kapcsolatban. De a kortárs képzőművészeti galeriák - Vartai, Tulips & Roses, és a Stasys Juškus modern művészeti galéria , ugyanúgy, mint a művészeti menedzserek első generációja élénkebben keresik a kapcsolatot a gyűjtők és a potenciális vásárlók között. Idén télen került megrendezésre a Nemzeti Galériában az első műgyűjtéssel foglalkozó szeminárium Ian Robertson (Sotheby’s London) és Alistair Hicks (a Deutsche Bank művészeti tanácsadója) részvételével.

A fent említett kortárs galériák voltak az elsők, akik a litván művészeket nemzetközi színtéren bemutatták. Vartai volt ez első galéria, amely résztvett olyan rangos vásárokon, mint az Art Cologne, ARCO Madrid, Viennafair vagy az 52. Velencei Biennálé alatt zajló Cornice. A galéria nagyon sikeres volt olyan fiatal művészek, mint Andrius Zakarauskas, Ugnius Gelguda vagy idősebbek, mint Jonas Gasiūnas (a SwedBank Art Award 2009 győztese) és Vidmantas Ilčiukas bemutatásában és eladásában különféle nemzetiségű gyűjtőknek Európában, sőt Szingapurban is. A Brüsszelben élő Danutė és a párizsi Allain Mallart a leginkább Litvániára és a balti államokra fókuszáló gyűjtők közé tartoznak. Nemzetközi, ikonikus művészek, mint Tony Cragg, Georg Baselitz és John Baldessari műveit is felvonultató, gazdag gyűjteményeik a közelmúltban egészültek ki sokat igérő, litván kortárs művészek - Andrius Zakarauskas, Jurga Barilaitė, Jonas Gasiūnas – alkotásaival. A litván kortárs művészeti szcéna iránti érdeklődésük programszerűnek nevezhető, mert nem egyszerű alkalmi beszerzésekről van szó, hanem a szcéna eseményeinek alapos követéséről, és a helyi művészeket igyekeznek úgy kezelni, mint a nemzetközieket. De nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az első impulzus, ami Litvániába vonzotta őket, az Maillart feleségének származása, aki sosem szűnt meg érdeklődni hazája művészeti élete iránt.

2009-ben, amikor Vilnius volt Európa kulturális fővárosa, Vartai egy érdekes projektet, az ARTscape-et kezdeményezte, amelynek az volt a célja, hogy bemutassa Európa 12 korábbi, jelenlegi és jövőbeni kulturális fővárosát. Ez a projekt kortárs képzőművészetet, színházat és jazzt foglal magában, és olyan magasan kvalifikált kulturális intézmények közreműködésével valósul meg, mint a Kino pavasaris, a Vilnius jazz és a Vartai Galéria. A három különböző  médium – képzőművészet, mozi és zene – kirajzolják a dinamikus kulturális folyamatok diagramját. A galéria úgy döntött, hogy nem egyszerűen “importálja” a külföldi művészetet Vilniusba, hanem egyenlő mértékben reprezentálja a kortárs litván művészeti szcénát, hogy ez által a nemzetközi közönség és gyűjtők figyelmét magára irányítsa. Ez nem volt nehéz feladat, mivel a projekt olyan nagy neveket is tömörített, mint Erwin Wurm, Atelier Van Lieshout (AVL), João Paulo Feliciano, Ignasi Aballí vagy Hans Op de Beeck. Litván részről Evaldas Jansas, Gintaras Makarevičius, Dainius Liškevičius, a fiatalok közül pedig Žilvinas Landzbergas, Andrius Zakarauskas, Monika Bielskytė és Ugnius Gelguda működtek közre.

A nemzetközi és litván művészek kombinációja nem várt kotextusokat és összefüggéseket teremtett, valamint kérdéseket vetett föl az ország kortárs képzőművészetének minőségével és pozíciójával kapcsolatban nemzetközi viszonylatban.

A Tulips & Roses Galéria - a nemzetközi vásárokon való részvétel mellett – érdekes módját választotta a litván művészet Európába és az Egyesült Államokba való exportálásának: cserélnek különböző galériákkal Párizsban, Berlinben és New York-ban úgy, hogy már meglévő, és Litvániában bemutatott, litván művészek műveit tartalmazó kiállításokat visznek ki. Így fiatal művészek, mint Gintaras Didžiapetris vagy Liudvikas Buklys mutatkozhattak be a párizsi D1 Studioban, a berlini Croy Nielsen Spaceben és a new yorki Front Desk Apparatus Galériában.

Az első komoly próbálkozás a nemzetközi gyűjtők figyelmének megragadására az volt, hogy megvalósult a hosszú ideig halogatott, vilniusi művészeti vásár ötlete. A Vilnius – Európa Kulturális Fővárosa 2009 Program nagylelkű támogatásával, a Lithuanian Art Gallerists’ Association (LMGA) szervezésében és a jól ismert kurátor, Raminta Jurėnaitė kurálásával 2009 júliusában létrejött az ARTVILNIUS’09. A vilniusi LITEXPO Kiállítási és Konferencia Központot több mint 100 galéria foglalta el 31 országból (többek közt Litvániából, Lettországból, Észtországból, Lengyelországból, Oroszországból, Ukrajnából, Belarusziából, Svédországból, Izlandról, Dániából, Németországból, Franciaországból, Ausztriából, Belgiumból, Olaszországból, Spanyolországból, Magyarországról, Szlovéniából, Romániából, Örményországból, Kazahsztánból, Argentinából és Indiából). A vásár sikerének kulcsa térítésmentes standok voltak, amelyeket a galériák ajánlottak föl, és mások több okból is éltek ezzel a lehetőséggel: kíváncsiágból, a megjelenés miatt vagy kapcsolatépítés céljából. Bár kereskedelmi szempontból kevésbé volt sikeres, a vásár jelentette az első lépést, hogy felélénkísék és összegyűjtsék a helyi galériákat. Mindamellett a két, már említett, nemzetközileg is aktív galéria nem vett részt a rendezvényen.

A vásáron helyet kaptak szobor-, objekt- és installációkiállítások, művészeti kiadványok és kulturális intézmények bemutatásai is. Pódiumbeszélgetések, oktatási események és számos más rendezvény is szerepeltek az ARTVILNIUS’09 programjában.

Nincs sok kortárs képzőművészeti gyűjtemény Litvániában, vagy még kerülik a nyilvánosságot. Más országokkal ellentétben itt a mai napig nincsen nyilvános kortárs képzőművészeti gyűjtemyény, amit egy arra alkalmas térben mutatnának be.

Ezért a modern és kortárs litván képzőművészet példái még mindig csak a nagyobb intézmének gyűjteményeiben láthatóak M.K. Ciurlionis Nemzeti Galériában Kaunasban és a vilniusi Nmezeti Galériában, valamint időszaki kiállításokon a Contemporary Art Centre-ben (Vilnius) vagy magángalériákban. Az első kettő birtokolja a két legértékesebb gyűjteményt a XX. századi litván művészetről, és időnként úgy tűnik, versenyeznek egymással. Akárhogy is, hivatalosan együttműködnek művek kölcsönadásában különleges kiállításokra vagy bizonyos művészek átfogó tárlataihoz. Az intézetek szorosan együttműködnek a magángalériákkal, jó példa erre a nemzetközileg ismert, litván származású emigráns, Vytautas Kasiulis ‘Gardens of Paradise’ című kiállítása a vilniusi Litván Művészetek Múzeumában. A műveket litván magángyűjtők adták kölcsön: Edmundas Armoška, Rolandas Valiūnas, Eugenijus Tinfavičius, Edita Mildažytė ir Gintautas Vyšniauskas, Gediminas Petraitis. A legtöbb alkotást a művész régi patrónusa, az amerikai dr. Juozas Kazickas kölcsönözte. Ez csupán egy példa a számos hasonló együttműködésre, ami természetesen növeli a privát kooperációt a gyűjtők és a kurátorok között. Például 2009 őszén a kurátor és kritikus Laima Kreivytė a  bécsi MUMOK-ban rendezett, nagyszabású “Gender Check” kiállításra összeállított egy ismertetőt a litván művészetről, amelyben magángyűjteményekben szereplő műveket vonultatott föl.

A legnyitottabb gyűjtők napjainkban a kortárs litván galériák által bemutatott művészek műveit vásárolják, akiknek a nevei folyamatosan megtalálhatóak a kritikákban, a televízióban, és természetesen nemzetközi viszonylatban is szóba kerülnek. Ilyenek a Vartai Galéria fiatal művészei, Andrius Zakarauskas, Ugnius Gelguda, feltétlenül Žilvinas Kempinas, és a Tulips & Roses Galéria által képviselt Gintaras Didžiapetris és Liudvikas Buklis. Vannak művészek, akiknek nincs litván galériájuk, de nemzetközi viszonylatban konszolidálódtak, mint Deimantas Narkevičius, aki gyakran litván vevő helyett Párizsban, Londonban vagy Berlinben adja el műveit.

A legfontosabb adalék az új és komoly gyűjtőkkel kapcsolatban konzisztenciájuk, és az, hogy gyűjteményeiket profi művészeti tanácsadók segítségével alakítják ki. Egy ilyen gyűjtő, aki még mindig kerüli a nyilvánosságot, azt tervezi, hogy egy törtnelmileg konzisztens, modern művészeti gyűjteményt hoz létre a XX. század közepétől napjainkig, és ő lesz az első, aki azt bemutatja a nagyközönségnek saját múzeumában. Ez lenne az első komoly ellensúly az ország múzeumainak, amelyeknek nincs lehetőségük gazdag gyűjteményeiket illően bemutatni.

A legfiatalabb litván gyűjtő, Boris Symulevič jelenleg formálja a fiatal geneáció litván és külföldi művészekből álló gyűjteményét, akik között a már említett A. Zakarauskas és G. Didžiapetris konceptuális alkotása a “-1” is szerepel. Hogy pontosak legyünk, ez a mű még nem készült el, és soha nem is fog, mert a fiatal gyüjtö már megvette az el(nem)készítés jogát.

A komplikált és meglehetősen lassú műgyűjtési szituáció mellett adva van a kapcsolatok fent említett bizonytalansága galéria és művész között, a művészek bonyolult konszolidációja nemzetközi szinten, a populáris média elégelen figyelme a kortárs művészeti folyamatokra, amelyet részben az elitizálás és a művészeti szcéna más szereplőinek (kurátoroknak, kritikusoknak, teoretikusoknak) a cselekvőképtelensége (vagy akaratgyengesége), hogy széleseb közönségben érdeklődést keltsenek ez iránt a fenomén iránt.

Mindazonáltal a recesszió jó szolgálatot tett a művészeti piacnak, mivel a műtárgyak megbízható befektetésnek számítanak, és vonzzák a potenciális vásárlókat. A kérdés most az, ki ragadja meg leggyorsabban a lehetőségeket, és állítja azokat a maga oldalára. Ez a művészet minden éintett szereplőjének dolga.

back