A második világháborúval és a csaknem ötven évig tartó orosz megszállással a litván művészet komplikált és folyamatosan vitatott korszaka következett be.

Először is, „uralkodása“ kezdetén az új hatalom a magángyűjtemények minden csíráját gyakorlatilag elpusztította – az orosz rendszerben nem létezhetett olyan, hogy magángyűjtemény. 1945-1956 között voltak a legnehezebb évek és a legnagyobb elnyomás. A szovjet hatalom centralizálni és monopolizálni akarta a művészeti piacot. Szervezetek jöttek létre, amelyek e mechanizmus ellenőrző és végrehajtó funkcióit látták el. A Művészek Egyesületének és az összes professzionális művésznek csatlakoznia kellett a Művészeti Alaphoz és a „Művészeti“ központokhoz. A hatalom hivatalos utasításokat adott a Művészeti Alapon keresztül, amelyeket a „Művészeti“ központok és a Művészek Egyesületének tagjai végrehajtottak. Gyakorlatilag a kor összes értékes műalkotása az állami tulajdonú Művészeti Alaphoz került. A hatalom természetesen nem csak a művek mozgását felügyelte, hanem magát a művészetet is: témáit és a művészi nyelvhasználatot. Azok a művészek, akik nem engedelmeskedtek, teljesen eltűntek a kiállításokról, és marginális területen folytathatták az alkotást.

Amikor 1956-ban visszaszorult a Sztálin-kultusz, Litvániában megkezdődött az ún. „enyhülés“ időszaka. A művészek aktívabban keresték a modern műanyag felhasználási lehetőségeit és kísérleteztek, de témáik csak lassan változtak. A háború és győzelem motívumait felváltották az anyaság, tudományos technikák és vívmányok, valamint az urbanizáció témái. A művészek a negyvenes évek litván művészetéből, különösen az Ars csoport műanyaggal kapcsolatos útkereséseiből merítettek inspirációt, mivel úgy tekintettek rájuk, mint a kor legmodernebb csoportjára. De az olyan művészek kísérletei, mint Silvestras Džiaukštas, Vytautas Gečas és Jonas Švažas, sokkal visszafogottabbak voltak, és csak Vincas Kisarauskas, Valentinas Antanavičius és Kaze Zimblyte tűnt ki radikális, műanyaggal való foglalkozásával és témaválasztásbeli megoldásaival.

Ily módon létrejött az a hagyomány, hogy azokat a műveket, melyeket a szovjet hatalom nem tűrt el, az ismerősöknek, barátoknak és kollégáknak mutatták be. Fokozatosan alakult ki egy megkettőződött, skizofrén művészi életforma. A művészek attól való félelmükben, hogy elveszítik a szociális biztonságot, tönkreteszik a családjuk és saját jövőjüket, ideológiailag behízelgő műveket készítettek, ugyanakkor a műtermeikben művészeti kísérletezésbe bonyolódtak. Azokat a műveket, amiket nem a nyilvánosság számára készítettek, általában művész kollégáknak, műkritikusoknak, színészeknek, zenészeknek, építészeknek és a kulturális élet más szereplőinek mutatták meg. Így kezdtek lassan épülni a magán kollekciók is, amelyek később a leghíresebb litván gyűjtemények hátteréül szolgáltak.

A hetvenes évek végén a szovjet hatalom egy konzervatívabb és szigorúbb politikára váltott, mely a felszabadított művészet még éberebb felügyeletét írta elő. Úgy tűnt, mintha a művészek két táborra szakadtak volna: akik kiszolgálják az ideológiát, és a többiek, akik megvetik azt, és csalódtak annak jövőjében. Ez utóbbiak tudatosan kerülték a hivatalos művészet képviselőit, kiállításait és eseményeit. Saját belső világukba és személyes környezetükbe zárkózva kialakították az Elona Lubyte műkritikus által „Csöndes Modernizmusnak“ nevezett fenomént, egy csöndes lázadást a szovjet ideálok és az előirt művészi kifejezésmód ellen. A fiatal művészgeneráció - melynek tagjai inspirációjukat a népművészetből merítették - nem a litván Ars csoport alapvétéseit követte, hanem például a harmincas évek német expresszionista irányzatának kifejezésmódját. Mások ugyanekkor az absztrakt festészetből való kivezető utat keresték. A magángyűjteményekben leginkább a „Csöndes Modernizmus“ példáit találhatjuk meg, olyan művészek képviselőit, mint Algimantas Kuras, Kostas Dereškevičius, Povilas Ričardas Vaitiekunas, Algimantas Švegžda, Arvydas Šaltenis, Antanas Martinaitis, mert az ő műveik ritkán kerültek a centralizált Művészeti Alapba. Mivel az új és ideológiailag nem megfelelő, expresszionista képek nem kaphattak helyet egy állami kiállításon (és a művészek sem siettek bemutatni őket), ezeket a műveket közvetlenül a műteremből vásárolták meg az értelmiségiek, akik műgyűjtésbe fogtak. A közvetlenül a stúdióból való beszerzésnek ez a hagyománya Litvániában a mai napig erős, és nagyban torzítja a művészeti piacot, ha szabad ezt a szót használnunk. De a kor centralizált művészetpiaci közegében ez volt az egyetlen módja a legkedveltebb művész alkotásainak megvételére. Ezek a művészetrajongók nagyon gyakran a kulturális élet aktív résztvevői voltak – színészek, filmkritikusok, művészek és műkritikusok. Ez egy különleges jellemzője a műgyűjtés történetének azokban az országokban, melyeket a szovjet hatalom tartott fogva, ahogy  Nyugaton a gyűjtés a gazdagabb társadalmi rétegek megszállását jelentette.

Az antik művek gyűjtőit a szovjet megszállás idején nyerészkedőknek tekintették. Egy híres litván népművészt, Nijole Gružauskiene-Birgeliene-t el is ítéltek emiatt. Ezért hiába volt egyes embereknek nagy és jelentős antik művészeti gyűjteménye, melynek darabjai Európából, Ázsiából és Indiából származtak, inkább elrejtették őket a nyilvánosság elől.

III. Függetlenség: öröm és gond

back