A nyolcvanas évek végén a Nemzeti Galéria keretein belül indult útjára az 1996-ban önálló intézménnyé vált Ludwig Múzeum. A Ludwig-gyűjtemény egy válogatásának egyszeri kiállításától addig a szintig, hogy ma – minden kompromisszuma mellett is – regionális pozícióval, s legalább jelképes nagyságú nemzetközi gyűjteménnyel bír az immáron Lumú becenevű intézmény, igen göröngyös út vezetett. Húsz évvel ezelőtt egy maroknyi bennfentes álma lehetett legfeljebb valami hasonló szint elérése. Aki a rendszerváltás óta eltelt időszakot a kortársművészeti múzeumügy folyamatos válságának kívánja beállítani, az történelmi léptékben tegye ezeket a tételeket is a mérlegre. A Lumú egyik fő problémája mindmáig éppen az, hogy nem épült be eléggé a köztudatba, fontosságát, hazai viszonyok között messze kiemelkedő szerepét nem tudja érzékeltetni, érvényesíteni. Alig hihető, hogy a magángyűjtők is mennyire kevéssé vesznek tudomást a gyűjteményéről, állandó kiállításáról, az időszakos tárlatain megjelenő nemzetközi anyagról.
A Fővárosi Képtár az eredeti gyűjteményének elkobzása utána tetszhalott állapotból született újjá, ugyancsak a hatvanas évektől kezdve, majd a rendszerváltás óta rendelkezik állandó és időszaki kiállítási térrel. Gyűjteménye, elhelyezése, tevékenysége számtalan okból kritizálható, de a jelen kontextusban annak az átfogó értelemben közös pályának az érzékeltetése a feladat, ahogyan ez a harmadik kiemelkedő kortársművészeti közgyűjtemény Budapesten az elmúlt évtizedek során fokozatosan élőművészeti központ lett. Mindhárom múzeumban közös, hogy bármilyen égető is a szerzeményezési költségvetésük érdemi szintre töltése (ma a tehetősebb magyar magángyűjtők egyenként többet költenek egy év alatt kortárs alkotásokra, mint amennyi vásárlási célú közforráshoz jut az összes hazai jelenkori közgyűjtemény együttesen), infrastrukturális hiányosságok és szemléleti maradiság okán még a meglévő gyűjteményeiket sem tudják megfelelően kiállítani, publikálni. Úgy születik a közgyűjteményi kánon, hogy arról a szakmán kívül alig tudnak.
A köz-, illetve a magánszférában zajló kortársgyűjtés négy-öt évvel ezelőttig alig tudott egymásról valamit. S bár ma már a tudatos, előrelátó gyűjtők tájékozódnak a múzeumok kortárs vásárlásai felől (amint néhány múzeumi szakember is képbe került a magángyűjtemények frontján), a magángyűjtők többsége még mindig úgy vásárol, hogy az elemi orientációs pontot, a vezető közgyűjteményeket figyelembe sem veszi. Jókora csalódás lenne számos egyéni vagy intézményi gyűjteménynek szembesülni azzal, hogy favorizált művészeiktől mennyivel jelentősebb munkák találhatóak múzeumokban. Második felismerésük az lenne, hogy a múzeumok mennyivel kísérletezőbb alkotásokat fogadnak be; a magángyűjtők zöme egy jóval konzervatívabb és szűkebb „kortárs” fogalommal él. Ugyanakkor a kritika fordítva is indokolt. A bőven száz fölötti hazai kortárs magángyűjteményből idővel a legjobbak közkézbe kerülnek, s így a múzeumok számos, a magánosok által kedvelt művészeti jelenséget kihúzhatnának mai vásárlási listáikról. A szűkös forrásokat sokkal jövőorientáltabban lehetne felhasználni; véleményem szerint elsősorban külföldi művek vételére. A múzeumi vásárlásoknak példamutató erejűeknek kellene lenni a magánszféra számára. Ez persze nehéz, főként szemléleti okok miatt. Addig viszont aligha jogos a magánosokat csepülni a belterjes hazai gyűjtés miatt, amíg a közszereplők is ugyanennek a rabjai.
A vidéki múzeumok helyzete is ellentmondásos. 1956 után Pécstől Székesfehérvárig számos helyszínen nagyon jó minőségű modern, sőt egyre inkább kortársművészeti gyűjteményezés indult meg, a szorosan ellenőrzött budapesti közgyűjteményeket és a lassan éledező magángyűjtést maga mögött hagyva. A rendszerváltást követően azonban az önkormányzatok nem azonosultak kortárs gyűjteményeik fontosságával, s ma számos egykor úttörő múzeum csak tengődik. A morális és anyagi támogatás leépülése e központokban a rendszerváltás egyik legsúlyosabb kulturális vesztesége.
Pakstól Vácig néhány más helyszín kortárs gyűjteménye viszont a rendszerváltás óta vált karakteressé, Dunaújvárosban a Kortárs Művészeti Intézet az országban egyedülálló új szemléletet, laboratóriumi jelleget honosított meg (bár anyagi forrásai mostanra elapadtak), Miskolcon 2008 óta a városi kortárs múzeum új vezetője három magángyűjteménnyel kötött tartós letéti szerződést az állandó kiállítás feldúsítására. Ezek a példák javítják az összképet és arra világítanak rá, vidéken sem egyszerűen a bőségesebb fenntartói ellátmány követelése a tét, hanem a jelenkori művészet ügyét kell társadalmilag széles körben elfogadtatni, a múzeumok kortárs gyűjteményei relevanciáját, kézzelfogható (kulturális turizmus) és szimbolikus (vizuális nevelés) hasznosságát képviselni.

back