Egy ilyen program része – vidéken és a fővárosban, kis és nagy intézményekben egyaránt – a köz- és a magángyűjteményi szféra együttműködése. Az eddigi gondolatsor amellett kardoskodott, hogy ne a hazai kortárs köz- és magángyűjtemények kétségtelenül meglévő különbségeire, hanem a ritkábban hangsúlyozott, ám a megoldások felé mutató közös platformjára ügyeljünk. A történeti érvelés azt igyekezett érzékeltetni, hogy a huszadik század közepének mélypontja (nagyjából 1938–1956 között) egyaránt sújtotta a modern és az élő művészet köz- és magángyűjteményezését, míg az utóbbi évtizedekben, számos eltérés mellett, mindkét szférában az intézményrendszer bővülésének, tagolódásának lehetünk tanúi. Ez az intézményi háló azonban nehézkesen, alig tud széles társadalmi elfogadottságot biztosítani a kortárs művészetnek; együttműködve ez könnyebben menne.

E tekintetben másodlagosnak mertem minősíteni azt a sokak által mindig és kizárólagosan a figyelem középpontjába állított (empirikusan egyébként tényszerű) fejleményt, hogy a rendszerváltás óta a kortárs művészet szerzeményezésében évről évre apad a köz-, és duzzad a magántulajdon aránya. Azt sem látom veszélyesnek, hogy az évenkénti új szerzeményeknek az összességében csak kis hányadát kitevő, kísérleti szemléletű, szakmailag jelentős vásárlások terén is nő a magángyűjtők aktivitása. Hadd kerüljön egyre több progresszív munka magánkézbe! A múzeumok és a magángyűjtők közötti kiegyensúlyozott szereposztás esetén ebből rövidtávon letét, majd hosszabb távon adományozás révén egyre több munka nyilvánosság elé kerülhetne. A kortárs művészeti tudatosságot a társadalomban nem az határozza meg, hogy a művek és az azokat kezelő intézmények milyen tulajdonban vannak, hanem hogy milyen színvonalú, elkötelezettségű munka folyik.

A fejezet címe ezért utal arra, hogy bár az elmúlt két évtized markánsan a műtárgypiac felé billentette a kortársművészeti szerzeményezést, a múzeumok jelentősége megmaradt (számos jelenkor-specifikus közintézményi egység egyáltalán csak most jött létre), sőt újra nőhet is. A gyűjtők maguk is rá lesznek kényszerülve a helyi és az országos szintű kortárs múzeumok erősítésére, illetve hozzájuk méltó, szakmailag azokkal összemérhető magánintézmények működtetésére, hiszen az általuk is vágyott igényes nyilvánosságnak és fejlődőképes kortársművészeti közegnek ez előfeltétele.

Még szorosabb a köz- és a magángyűjteményi tábor érdekközössége hosszabb távon a nemzetközi nyitás tekintetében. Bármilyen javulás érhető is el a hazai művészet gyűjteményezése, bemutatása, feldolgozása terén, az mindaddig belterjes történet, álsiker, délibáb marad, amíg a művészet szempontjából nézve mesterséges nemzeti határokon belül zajlik. Az elmúlt évtizedek összessége mind csak erőgyűjtésnek tekinthető a hazai kortárs köz- és magángyűjtemények együttes viszonylatában ahhoz, hogy e közeg nemzetközi integrációja erősödjön, a szerény és eseti sikerekkel kísért szereplések helyett érdemi és tartós internacionalitást hozzon. A magán- és a közszféra minden hazai különbsége eltörpül azon feladat mellett, hogy közösen kilépjenek a nemzetközi porondra. Ez legkevésbé sem jelenti a hazai művészet elhanyagolását; sőt, csakis a valós nemzetközi megmérettetés nyújthat releváns kontextust, hiteles értéket a magyar alkotásoknak.

Ez a perspektíva bizonyíthatja, hogy a zömmel hazai anyagra és hazai látogatókra fókuszáló kortárs köz- és magángyűjteményeink kívülről nézve milyen szűk problémakörben mozognak, s milyen nevetséges a rivalizálásuk egymással, miközben a valódi tét egészen más, máshol van. A kérdés az, szélesedik-e a magyar magángyűjtőknek a nemzetközi irányultságú, jelenleg tíz-húsz főt is csak jóindulattal elérő csapata, eközben megindul-e a közgyűjtemények magyar anyagának nemzetközi kontextusba kerülése, és kíséri-e mindezt az intézményrendszer egyéb frontjain (a kulturális kormányzattól a kereskedelmi galériákig) egy közös, együttműködő építkezés a kortárs művészet ügyéért. A hazai kortárs magángyűjtés jelentőségét történeti távlatban nem a műtárgypiacon elköltött összegek, a múzeumi súrlódások, vagy a hazai kánon belüli eltolódás, hanem az fogja meghatározni, sikerül-e előmozdítania ezt a nemzetköziesedési folyamatot.*

back

* Előadás a Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elméleti alapképzésén 2010 áprilisában; szerkesztett formában megjelent a szerző Hogyan alapítsunk múzeumot? Tanulmányok a művészet nemzetközi intézményrendszeréről könyvében (Vince Kiadó, Budapest) 2011-ben.