Sokak számára a gyűjtésnek maga ez a komplex folyamata az igazi örömforrás. Néhányan az alkotóval történő megismerkedés során inkább barátot, mintsem művet akarnak szerezni: a munkahelyi, családi, társadalmi közegében csalódott gyűjtő a „mindennapok fölött álló” művészt, a kreatív ősforrást keresi, míg az alkotó megélhetésnek fogja fel az adásvételt, amelyben így pénz, műalkotás és lelkifröccs cserél gazdát. Másoknak ugyanennyire fontos a mű továbbélésének egyengetése a megszerzése után: cserélik, adják-veszik, katalógusba, kiállításokra juttatják, röviden szólva menedzselik kollekciójukat. Élvezik az ezzel járó elfoglaltságot, számon tartják hasznukat. Nem feltétlenül a pénzbeli nyereség, inkább annak érzése kedvéért. Mivel ma szinte mindent materiális pozíciókban mér a társadalom, a művészet közegében is automatikusan ilyen érvényesülést keresnek sokan, holott nem konkrétan a pénzre, inkább a siker ízére vágynak. Ám a siker pénzben mérődik.
Ez talán árnyalja a sokak által a műgyűjtésnek első helyen tulajdonított befektetési szemléletet is. Bizonyára igaz, hogy a tőzsde vagy az ingatlanpiac viszontagságainak hatására több – vagy az elmúlt két évben lényegesen kevesebb – pénz csapódott le kollekciók formájában; e megfontolásokat az érintetteken túl a galériások ismerhetik. De a 2000-2008 között a hazai gyűjtők körében végzett kutatásom szerint a gyűjtők elég racionálisak ahhoz, hogy ritkán és csak hosszú távra szemléljék anyagukat merő befektetésként. A művészet ára mindig spekulatív, a kicsiny és gyenge hazai piacon végképp az. A kortárs művek újbóli értékesíthetősége a másodlagos piacon kérdéses; a túlkínálat miatt itt rövidtávon inkább illikvid, s esetleg évtizedes viszonylatban majd újra pénzzé tehető „befektetés” értelmezhető. A kockázat is elkerülhetetlen, amelynek kivédésre a portfóliószerű vásárlás (sokféle művésztől, egymást kiegészítő irányokból) nehéz. A mostani válság végképp kijózanító lehet arra nézve, mennyire virtuálisak az esetleges befektetői jövőmodellek.
A befektetési minősítés gyakran szitokszó a gyűjtést inkább előítélettel, mintsem elfogulatlansággal követő – vagy megismerés helyett is csupán vélelmezések alapján kommentáló – források részéről. Pedig a szónak lehet valódi jelentése e közegben, csak fogjuk fel tágabban! Az anyagi megtérülés mellett a kapcsolati tőke, a státuszérték, a vizuális önképzés, a család és a munkahelyi környezet intellektuális feltöltése, a közösségi és kommunikációs hozadék, a hódításban szerzett verseny- és sikerélmény, az esztétikai megmerítkezés és számos további hatás bevonásával értelmessé, tagolttá, reálissá válhat a befektetés kategóriája. A mérleg egyik serpenyőjében a ráfordított idő, pénz, figyelem, a felvállalt konfliktusok szedhetőek egybe, míg a másikban a materiális és immateriális előnyök: egy ilyen kalkuláció már megközelíti a tényleges képet.
Az eddigiekben szőtt motivációs háló finomítható lenne még, de talán feltárta az indítékok sokrétűségét. Az ösztönzők egyazon gyűjtemény esetében is jócskán alakulnak, változnak az időben. Ahogy Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum két világháború közötti főigazgatója fogalmazott, a gyűjtés neveli a gyűjtőt. Tagolt és dinamikus közegről van szó, amely társadalmilag is sokszínű. Évtizedes összehasonlításban a fő változás kétségtelenül a rendszerváltás előtt dominánsan értelmiségi, szakértelmiségi gyűjtők visszaszorulása és az üzletemberek előretörése. Ám e tézist számtalan folyamat egészíti ki. Egyrészt az értelmiség sem szorult ki teljesen, inkább átalakult. Mivel forintosítható jövedelemtermelő képessége csökkent, tudását, kapcsolati hálóját tudja felajánlani a művészeknek, akik – lévén pénzben ugyanúgy nem tudnák honorálni – alkotásokkal viszonozzák ezt. Két készpénzszegény réteg cseréjének lehetünk tanúi; az eredmény a kulturális szervezők, művészettörténészek, kurátorok, médiaszereplők körében akaratlanul megszülető kollekciók sora.
Speciális esetnek tekinthető a művészek gyűjtése. Ez évszázados hagyomány, a kölcsönös megbecsülés kifejeződése a kompozíciók cseréjében, amelyet ma idehaza a számítás erősít tovább: egy művésznek értékesíteni a művét, majd a bevételből pénzbefektetést képezni sokkal nehezebb, mint alkotókkal cserélni. A barter révén létrejövő, komoly jövendő értékkel bíró kollekciókról a művészek a nyilvánosság előtt a szenvedély hangján beszélnek, ám egy visszatérő beszélgetéseken alapuló, mély kutatásban jól kitapinthatóvá válik, hogy ezek tudatos befektetések – is.
Szintén a látszólag visszaszorult értelmiségi típusú gyűjtéshez sorolható a protestáló választás. A régi rendszerben ideológiai volt a hatalom, amellyel szemben egy gyűjtő a modern vagy kortárs preferenciáival tiltakozott, egy védett, saját szigetet hozva létre. Ma a piaci érvényesülés és a közéleti cinizmus vált ki sokakból, társadalmi pozíciótól függetlenül értelmiségi jellegű művészeti kötődést, a kortárs művészetben megtalálni vélt immateriális értékek iránti elköteleződést. Ez olyan szereplők között is gyakori, akik a domináns gazdasági és politikai rendszer nyertesei, haszonélvezői, ám sikerük láttán meghasonlanak, s rejtett énjüket kívánják manifesztálni művészeti választásaikkal. Ahogyan Mihályfi Ernő, Patkó Imre vagy a régi rendszer más prominens figurái munkájukban a párttól átvett szlogenekkel azonosultak, miközben második identitásukban ezzel ellentétes esztétikumot gyűjtöttek, úgy ez a Janus-arcú gyűjtés ma is gyakori, csak áttételesebb.
Hasonlóan sokrétű a már több nézőpontból szemrevételezett üzletemberi közeg. Eleinte a nagyvállalati vezetőkből lett gyakrabban művészetvásárló, az utóbbi évtizedben egyre több saját kis- és középvállalkozást működtető tulajdonos/menedzser fordul a kortárs művészethez. Ez az eltolódás következményekkel jár az általuk irányított céges gyűjtemények, művészeti díjak, szponzorációs lépésekre nézve is. A kilencvenes években zömmel nagy cégekhez kötődött ez ilyen fajta művészettámogatás, míg az ezredforduló óta egyre több újító kezdeményezés származik a kisebb cégektől, ahol a gazdasági társaság és a tulajdonos üzletember gyűjtési modellje átfed, akár egybe is mosódik. Ez az üzletember gyűjtők jelentőségének egyik kulcsa: a magánvagyonuk és egyéni ambícióik mellett ők közvetítik a kortárs szcéna felé a gazdasági társaságok gyűjtési érdeklődésének, művészettámogatási hajlandóságának szignifikáns hányadát.
Ez nagy felelősséget ró rájuk – amint a velük kapcsolatba kerülő, róluk a közvéleményt is formáló szakemberekre is. Ez a kapcsolat jelenleg gyenge lábakon áll: gyér és feszült. A kapcsolat hiánya, másrészt a félreértések, súrlódások nagy száma a hazai kortársgyűjtés egyik rákfenéje. Az üzletemberi réteg éppen a kettős érdekeltsége miatt mindenkinél jobban rá lenne utalva a szakmából érkező vizuális nevelésre (művészettörténeti értelemben) és a gyűjtés társadalmi-intézményi kontextusának megismerésére (műtárgypiaci, művészetmenedzseri értelemben). Egyik jártasság sem várható el tőlük, ezt a speciális tudást a szakma is hosszú tanulással szerzi meg. Könyvekből pótolni nehéz, sőt a szakembertől történő elsajátítása is kölcsönös bizalmat, egyenrangú kapcsolatot feltételez. E helyett süketek párbeszéde, a két fél önigazolása figyelhető meg. A múzeumi, kurátori gárda nem tudja, nem akarja megosztani tudását; inkább csak elvárásokat támaszt. A gyűjtői, üzletemberi csapat kész recepteket vár, nem hajlandó tájékozódni e bölcsész-értelmiségi réteg sajátos labirintusában. A két fél alig ismeri egymást, véleményeik ignoranciából táplálkoznak.

back

III. rész