Lettország

III. Non-konformizmus Lettországban: a művészettől az aktivizmusig

Inessa Rinke

Műgyűjtés Lettországban

A szovjet hatalom berendezkedése után Lettországban a kereskedelem és a műgyűjtés is szigorú ellenőrzés alá került. Minden magángyűjtő tudta, hogy nemcsak a gyűjteménye, de saját szabadsága is komoly kockázatnak van kitéve, beleértve a bűncselekmény és az esetleges bebörtönzés lehetőségét is. Azok a magángyűjtők, akik Lettországban maradtak, megpróbálták elkerülni,hogy tulajdonaik nyilvánosságra kerüljenek, így védték önmagukat és gyűjteményüket. A Gyűjtők Általános Egyesülete a gyűjtemény biztos, legális helyzetét garantálta, de egyben a KGB informátorainak figyelmét is felhívta magára. Mindennek fényében az adás-vételek 90 %-a a magánszférában zajlott.

Az Állami Szépművészeti Múzeum kiváltságos gyűjtő volt. A múzeum szakértői a legértékesebb műtárgyak közül választhattak abból az egyetlen engedélyezett régiséget árusító boltból, amely klasszikus európai és lett művészettel foglalkozhatott.  Ez a monopólium alacsony áron tette lehetővé a múzeum gyűjteményének fejlesztését.

A művészek a műveiket csak az egyetlen Szalonon át értékesíthették, amelynek tulajdonosa a Szovjet Művészeti Egyesület volt.  A művészeti munkák stílusát és tartalmát a Művészetek Szakszervezete határozta meg, s meg kellett felelniük a szocialista realizmus ideáljainak. A szocialista realizmus szelleme uralta a hivatalos kiállításokat és a múzeumi bemutatókat egyaránt.  A modern művészet magángyűjteményekben és a művészek műtermeiben 50 éven keresztül elrejtve maradt.

A non-konformista művészet a Balti államokban és Lettországban a ´80-as években és a ´90-es évek elején gyorsan fejlődött. Mihail Gorbacsov Glasznoszty vagy Peresztrojka néven ismert liberális reformjai sok művészt arra bátorítottak, hogy műtermeiket elhagyva hangjukat nyíltan hallassák. A rigai liberális Művészek Egyesülete, amelynek kiállítás-programját Džemma Skulme – a híres Skulmes művészcsalád leszármazottja – vezette, férjével, Ojars Abols-szal különböző korosztályokhoz tartozó non-konformista művészeket hívtak meg, hogy részt vegyenek a legendássá vált “Természet, Környezet, Ember” című kiállításon 1984-ben. Ez felrázta a közönséget, a helyi kommunista part köreit, a retrográd művészeket, és a moszkvai kurátorok dühét is kiváltotta. A kiállítás botrányos módon egy hónappal a tervezett idő előtt bezáratták, de a közönség így is láthatta és elfogadta a művészek társadalom-kritikával áthatott munkáit. A kiállítás egy bizonyos értelemben legitimizálta az installációkat és a happeningeket, társadalmi vonatkozású  műveket, amelyeket hivatalos kiállítások keretében egyébként lehetetlen volt bemutatni.

Ragyogó, független személyiségek ­ Ojars Petersons, Olegs Tillbergs, Andris Breže, Juris Putrams, Kristaps Gelzis, Leonards Laganovskis, Ivars Poikans és a Lágy Leépülés/Elvándorlás (“Gentle Fluctuations”) művész-csoport tagjai - vettek részt a kiállításon és a Művészeti Napok addig példátlan eseményein is.

A Művészeti Napok során sor került happeningekre aluljárókban, installációkra a városi térben, poszterek és olyan nagyméretű nyomatok bemutatására, amelyeket “szupergrafikák”-nak neveztek, s amelyek szemben álltak a rendszer társadalmi és politikai valóságával, másfajta szemléletet és művészetet felmutatva. Az 1980-as évek közepétől kezdve a rigai kiállítási élet két párhuzamos világban zajlott, sajátos tüneteket felfedve – a központi kiállítóhelyeken rendszeresen a pártkongresszusnak és a szocialista ideológiának és a kommunizmusnak szentelve, míg a periférián megjelentek a non-konformista művészek munkái is. Így a Poligrafika Klub és a Tudás Republikánus Háza (Planetárium) rendkívül népszerű kiállítóhelyek voltak az entellektüelek körében. A kormányzó hatalom ellenes következő események híre szájról szájra terjedt, s olyan moszkvai és szentpétervári non-komformista művészek állítottak itt ki, mint Francisco Infante, Timur Novikov és “Africa”, s olyan észt művészek, mint Jüri Arrak, Raul Meel, Tönis Vint és Leonhard Lapin.

A rigai művészeti világ számára a ´70-es évek eleje óta nem volt ismeretlen a non-konformista művészeti aktivitás: Andris Grinberg botrányos happeningjétől Miervaldis Polis és Liga Purmale első fotórealista festményeiig, amelyeket a saját pincéjükben állítottak ki. A provokatív nyomat-, poszter- és design-kiállítások a fennálló rendszerhez képest másfajta művészeti nyelvezetet és másfajta szemléletmódokat demonstráltak, a rigai művészek kritikus társadalmi szemléletmódját bemutatva.

Džemma Skulme és Ojars Abols műtermében mindig jelen voltak Džemma anyjának, Marthanak és apjának, Ottonak konstruktivista és kubista szellemű munkái, s nyugat-európai művészeti magazinok is, elméleti munkák és természetesen mindkét művész saját munkái, amelyek az 1920-as évek avantgárd hagyományából nőttek ki.

Romans Suta és Aleksandra Belcova műhelye is (mindketten a Riga Művészcsoport tagjai) ugyancsak a kommunista párt elleni ideológiai központként említhető. Lányuk, a művészettörténész Tatiana Suta, az érdeklődő hallgatóknak közvetítette a művészeti élet újdonságait, a világháborúk közötti időszak szabad Lettországában, valamint részt vett lett művészek avantgárd tevékenységében Berlinben, Párizsban, Moszkvában és Szentpétervárott.

A Művészek Egyesületének liberális vezetői radikális politikai nézeteket vallottak és a Nemzeti Front neves vezetői helyszíneket, lehetőségeket adtak a művészek és írók szervezetei számára a `90-es évek folyamán. Számos non-konformista művész aktívan részt vett ebben a folyamatban és Lettország függetlenségéért a barikádokon harcolt 1991-ben, részt véve a demonstrációkban és a rendszer ellen szervezkedve.

A hidegháború és a Szovjetunió és a nyugati államok közötti konfrontáció a vasfüggöny mögött néhány fontos művészeti alkotás létrejöttéhez is hozzájárult, amelyek felkeltették a nyugati gyűjtők figyelmét a non-konformista művészet iránt. Sok fontos mű híres gyűjteményekben teljesítette be diplomáciai küldetését, például

Norton és Nancy Dodge gyűjteményében az USA-ban, amely később a Jane Voorhees Zimmerli Art Museumba került (Rutgers University, New Brunswick/New Jersey). Balti művészek 3200 munkája – orosz non-konformista művekkel együtt - átfogó reprezentációként jelenik meg. Európában valószínűleg a legfontosabb lett művészek munkáit ugyancsak tartalmazó gyűjtemény Peter Ludwignak az aacheni Múzeumban található gyűjteménye. További fontos gyűjtemények, amelyeket több kiállításon bemutattak: Tatjana Kolodzei moszkvai gyűjtőé, az amerikai művészettörténész Elena Korneichuké, és az extravagáns észt gyűjtőé, Matti Milius–é  – aki gyűjteményét sok művésszel - és más, a legkülönbözőbb hátterű emberekkel - barátságot kötve hozta létre gyűjteményét.

 

A `70-es és `80-as években a poszterek és nyomatok gyűjtése népszerű volt Lettországban. A grafikai irányzatokat – a festészettel szemben – kevésbé ellenőrizték államilag, tágabb teret nyújtva így a kísérletezésnek. A szocialista realizmus stílusát elutasító entellektüeleknek így lehetőséget adtak, hogy műalkotásokat vásároljanak, a poszterek és nyomatok alacsony ára demokratizáló hatással volt.  A poszternek kiváló mesterei voltak Lettországban (Juris Dimiters, Laimonis Šenbergs, Ilmars Blumbergs, stb.), akik munkáikat különböző nemzetközi pályázatokra elküldték hivatalos engedélyek nélkül, s gyakran nyertek fontos díjakat. A műalkotásokat közvetlenül a művészek műtermeiből szállították el, kiállításokat pedig entellektüelek a saját lakásukban rendeztek nekik.