A nagy közintézmények óvatossága a magyar kortársgyűjtőkkel szemben talán annak is betudható, hogy ez a privát közeg valójában elég nagy nyilvánosságot kap – egy másik szférában. A kisebb közgyűjtemények közül a Kassák Múzeum rendszeresen bemutatott magángyűjteményeket. Az önkormányzati kiállítóhelyek közül a Vízivárosi Galéria, a külhoni magyar intézetek közül a bécsi Collegium Hungaricum visz hasonló programot mintegy tíz éve, míg a kereskedelmi galériák terén a Godot Galéria hív meg 2001 óta privát kollekciókat. Számos további hivatkozással együtt tucatnyi helyszínt lehetne felsorolni, ahol a kortárs magángyűjtés rendszeresen teret kap kiállítások, kapcsolódó cikksorozatok, katalógusok, szakmai beszélgetések révén. Külön web-oldal is létrejött (www.mugyujtok.hu), és az aktivitásnak még a válság sem vetett véget: a Francia Intézet 2009-ben –egyetlen művész kezdeményezése nyomán – négy, korábban a nyilvánosság előtt nem szerepelt privát kollekciónak adott otthont.
Divat lett a kortársgyűjtés. A nyilvánosság ennek következménye, egyben előmozdítója is. A gyűjtés – mint oly sok más, szimbolikus erővel bíró társadalmi, kulturális szerveződési forma – erősen trendkövető. A befektetési és egyéb szempontok mellett sokan éppen azért fogtak bele a kortársgyűjtésbe az ezredfordulótól kezdve, mert a számukra referenciaértékkel bíró csoportoktól ellesték ezt az identitásképző módot. A másolás miatt számos művész vagy irányzat népszerűsége megugrott, ám a különbözés-keresés rendre új irányokba is tereli a figyelmet.
Számos kollekció próbálkozik az intézményesüléssel. Vörösváry Ákos a rendszerváltás után létrehozta barátaival az Első Magyar Látványtár Alapítványt, s az igen kiterjedt – a népművészettől az iparművészeten át a műfaji határokat szándékosan megkérdőjelező – gyűjtemény rendszeres időszaki kiállítások mellett Diszelben állandó otthonra lelt. Vass László a nemzetközi gyűjtés úttörője idehaza, egyúttal sikeres példát mutat arra Veszprémben, hogy önkormányzati együttműködésben igényes, túlzástól, bizonyítási kényszertől mentes képtárat lehet fenntartani.
Ugyancsak tartós letéti szerződés alapján kooperál a debreceni MODEM és Antal Péter műgyűjtő, bár itt a felek elvárásai erősen különböznek. A ma már nem működő újpesti MEO eredetileg kortárs magángyűjteményre támaszkodott volna. Bukása nemcsak a kollekció miatt veszteség, hanem az építészetileg színvonalas konverzió ipari épületből jelenkori kulturális központtá is kárba veszett. Ez a modell sok más magánbefektető fantáziáját is megmozgatta, még ha a többi esetben (APA, VAM Design, Körzőgyár, Art Factory, Light & Loft, Artus) nem is volt komoly gyűjtemény a projekt mögött. Nem is kell szilárd kollekció egy-egy ilyen kiállítási centrumhoz; a baj inkább az, hogy a magán részvétel sem gazdasági, sem művészeti szempontból nem igazán bizonyult színvonalasnak, fenntarthatónak, vagy néhol etikailag hitelesnek ezekben a projektekben.
A legismertebb eset a Kogarté. Az alapítvány, a helyszín, a kiállítások körüli vita szerteágazó; témánkhoz a 2007-ben útnak indított Kogart Kortárs Gyűjtemény tartozik. Ennek forrásait az alapítvány cégektől és a kulturális tárcától szedi össze; a vásárlásokból eddig a 2008. és a 2009. év szerzeményeit mutatták be egy-egy kiállításon, s katalógusban. A szakma többsége által vehemensen elutasított projekt tartós értékét két tényező dönti majd el. Sikerül-e valós, hiteles tartalommal megtölteni az amúgy Magyarországon oly ritkán jól, tényleges társadalmi haszonnal működő public private partnership konstrukciót: egy magánalapítvány, nagy gazdasági társaságok és a minisztérium trióját, illetve a közintézményi kötődésű külsős tagokkal működő zsűrit? Másrészt fejleszt-e a kollekció olyan esztétikai profilt, amely alapján nem csupán jobb vagy gyengébb műveket tartalmaz majd ugyanazon művészektől, akik már a múzeumok és más magángyűjtemények falain belül vannak, hanem valami újat is mond arról, mit tekint kortárs művészetnek?
Ez a szűrő minden gyűjtemény esetében hasznos. Műalkotásokat halmozni egy dolog, önálló művészettörténeti üzenettel (ízléssel, felfogással, a művek értékelésével, újszerű csoportosításával, ismert összefüggéseik átrendezésével) kecsegtető együttes viszont csak valódi gyűjtőktől, gyűjteményektől telik. A privát kollekcióját otthon őrző egyénnek is érdemes mérlegelnie, (csak) művei vannak-e (akár nagyon sok), avagy ezek összessége többletjelentést is hordoz;  intézményesülő gyűjteményekkel szemben ez feltétlen elvárás. A kortárs művészet új jelentésrétegeinek kibontása híján nincs szakmai indok egy gyűjtemény szervezett, állandó (tehát intézményesült) nyilvánosságára. Ez a kihívás egyúttal esély is. Az a gyűjtemény, amely megfelel egy ilyen szakmai küldetésnek, és korrekt formát talál a nyilvános, intézményesült működéshez, semmivel nem sorolandó fontosságban hátrébb a közgyűjteményeknél. Csupán azért, mert egy gyűjtemény valamely múzeumé, nem előbbre való, mint egy esetleg koncepciózusabb, színvonalasabb intézményesült magángyűjtemény. Az intézményi keret felelősség és lehetőség egyben.

back