Mindez nemzetközi vonatkozásban a legfeltűnőbb. Néhány évvel ezelőttig a hazai kortársgyűjtés túlnyomóan a nemzeti határok között volt értelmezhető. Bár ez ma is így van még, egy vékony réteg érzékennyé vált erre a dilemmára, s legalább kis lépéseket elkezdett tenni a nyitás érdekében. Ez a réteg részben az üzletember gyűjtők egy köréből, a középgenerációs intézményvezető művészettörténészek néhány tagjából, valamint a galériások egy csoportjából jött létre. Érdekközösség alakult ki bennük, hogy oldják a magyar kortársgyűjtés elzártságát, bevezessék a hazai művészetet és annak kanonizációs rutinjait (közöttük a gyűjteményeket, magát a gyűjtést) az internacionális szférába, s viszont, ez utóbbit szorosabban integrálják a honi eseményekbe.
Visszanézve, e folyamat csupán idő kérdése volt; megjelenésekor viszont – lassú lépésenként az ezredforduló után – csak apró jelek egybefűzéséből lehetett egyáltalán folyamattá avanzsálni. A folyamatot a válság visszavetette, de nem számolta fel. Az igény, hogy hazai kollekciókban is legyenek külhoni alkotások és a magyar szcéna résztvevői bekerüljenek a nemzetközi vérkeringésbe, élesen felveti a szakma és a gyűjtők együttműködésének kérdését. Nagy közpénzek híján a nemzetközi kortárs művészet hazai gyűjteményezése, egyúttal a magyar pozíciók globális képviselete nem kis részben a magángyűjtők, illetve a hozzájuk kapcsolódó céges források bevonásával valósulhatna meg – ám ehhez szaktudásra van szükség, úgy esztétikai, mint művészetmenedzsment vonatkozásban. Ilyen tudással kevés hazai szakember rendelkezik, s közülük sem sokan igyekeznek ezt megosztani azzal az üzletemberi körrel, amely ehhez anyagi, jogi, szervezési, gyűjtési kereteket biztosíthatna.
Évtizedekre előre lényegtelennek kellene tekinteni, hogy az esetleg így az országba áramló nemzetközi kortárs művek magán, állami, önkormányzati, alapítványi vagy milyen egyéb tulajdoni formában vernek nálunk gyökeret; ez mind a jövő nemzeti kulturális örökségét gyarapítja. Idővel tartós, megfelelő helyet, tulajdonformát találnak maguknak ezek a műcsoportok. Közismert, hogy a jó gyűjtemények úgyis múzeumba kerülnek; jelenleg ennek előfeltételét kellene megteremteni. Azon érvelés, amely a nemzetközileg megfelelően kvalifikált hazai művészettörténészek tudását kizárólag a közintézmények szolgálatára tartja méltónak, s akár erkölcsi kérdést is csinál abból, hogy ne támogassák a magángyűjtőket, éppen ezeket a közintézményeket károsítja meg, hiszen nem segít létrehozni a műtárgyalapot a jövő kortárs múzeumaihoz.
Konkrét hazai kortárs gyűjteményekről az elmúlt öt-nyolc évben a korábbinál lényegesen több publikáció látott napvilágot, ám helyzetük megértéséhez elengedhetetlen ez a társadalmi háló. Kényelmes, de nem sokatmondó azzal elintézni a hazai kollekciókat, hogy többségük csak magyar viszonylatban értelmezhető, ott is középszerű, a múzeumi kvalitástól messze eső műveket tartalmaz. Komolyabb kihívás ennek okait keresni, sőt a szakembereknek akár addig a belátásig is eljutni, hogy a helyzet ellen sokat tehetnének ők maguk!
Az eddigi gondolatsor – a kortársgyűjtés történeti hátterével, motivációival, társadalmi közegével és bizonyos intézményi vetületeivel – számos utalást tartalmazott esztétikai kérdésekre is. Ilyen volt az elmozdulás a moderntől az élő klasszikuson át a szó szerinti, értékhordozó kortárs művészet felé. Műfajilag máig meghatározó az olajkép, de a tágan értelmezett plasztika (objektek), a térbeli-installatív alkotás, az új médiát bevonó tendenciák (a c-printtől a hangot, interaktivitást, más kísérleti elemeket megmozgató munkákig) mind egyre markánsabb helyet kapnak a kollekciókban. Az experimentális profil gyakran társul művészetelméletileg reflexív, a művészet fogalmára rákérdező, annak határait feszegető művekkel immáron magántulajdonban is. Egyre több műtárgytulajdonos vállalja fel a társadalomkritikus, politikailag vagy szociálisan kényes ügyek felé forduló jelenkori művészetet. A gyűjtő akár ki is mozdul passzív, a kész termékek között utólag válogató pozíciójából, és megrendelések, azonnali vételek révén aktív társ-kezdeményezője lesz ilyen projekteknek. A mai hazai helyzet összességében – nemzetközi összehasonlításban – továbbra is konzervatív, ám ezen belül, a változást nézve, progresszív módon, új irányokba mozdul el, s akár csak az egy évtizeddel ezelőtti szituációhoz képest is jóval élénkebb, színvonalasabb.
Ez egy differenciálódási folyamat eredménye. Míg a kilencvenes években az volt a kérdés, vállalkozik-e valaki a jelenkori művészet gyűjtésére, az ezredforduló után az lett a tét, milyen kortárs művészetet vesz. Ez hozzájárult a nemzetközi művészet iránti érdeklődéshez is; kialakult egy olyan szűrő, amely szerint az egyre szakmaiabb mércének azok a kollekciók felelnek meg, amelyek a kísérleti jelleget és/vagy a nemzetközi nyitást fémjelzik. Ez a két szempont irányította alapvetően a Műcsarnok 2008. novemberi és 2010. áprilisi kortársgyűjteményi kiállításának szelekcióját is. A termenként egy, összesen közel kéttucatnyi kollekció – a mindkét kiállításon a kurátori munka óhatatlanul szubjektív jellegéből fakadó kakukktojásokkal most nem számolva – olyan merítésnek tekinthető, amely e két szakmai kritérium mentén igyekezett a hazai kortársgyűjtés élmezőnyét a nyilvánosság előtt bemutatni. A bemutatott tételeken túl a két kiállítás fő tézise, hogy az utóbbi két évtized felfutása immáron közintézményi mérlegelésre is megérett.

Hasonló áttörés volt az Irokéz Gyűjtemény szereplése a Magyar Nemzeti Galériában 2008-ban. Ez a múzeum soha korábban nem bocsátotta termeit valamely kortárs gyűjtemény rendelkezésére; egy évtizeddel korábban Vasilescu János kollekciójának modern válogatása tekinthető előzménynek, míg az 1963-as és 1981-es nagy műgyűjtés-tárlatokon antik és klasszikus modern alkotások szerepeltek, sokféle gyűjteményből, nem egyetlen kollekciót kiemelve. Az Irokéz-kiállítás egy egykori experimentális közeg kanonizálásának eddigi csúcspontja lett, ezzel példát mutatva más gyűjtőknek is, hogy érdemes a műfajilag efemer, üzenetében non-konform trendeket felkarolni. A Galéria művészettörténészeinek, illetve a kiállításról egyöntetűen lelkes visszhangot generáló szaksajtónak, szakembereknek az azonosulása egy magángyűjtemény programjával a hazai élő művészetben ritkán tapasztalt közös platformot hozott létre a köz- és a magánszférában.
Néhány hasonló kezdeményezéssel, például a székesfehérvári múzeum 2009-ben kezdett, nemzetközi anyagot is bemutató kortárs magángyűjteményi kiállítás-sorozatával együtt is ezek még inkább kivételek. A Ludwig Múzeum egyértelmű távolságot tart a kortárs műgyűjtéstől, csupán néhány tartós letétet fogad be. Tény, kevés olyan – főleg nemzetközi – kortárs alkotás van idehaza magántulajdonban, amelyet indokolt lenne a Lumú saját kiállítási tételei helyett szerepeltetni. Ám jövőorientált logikával úgy is feltehető a kérdés: ha a múzeum nem segíti, nem motiválja a gyűjtőket léptékváltásra, a belterjes hazai gyűjtési körök kitágítására, akkor mitől történjen ez meg?

back