Nem a tulajdonforma dönti el, hogy egy gyűjtemény, illetve az azt fejlesztő, bemutató intézmény mennyire relevánsan járul hozzá a kortárs művészet szakmai feldolgozásához, szélesebb körű megismertetéséhez. Önmagában az önkormányzati vagy állami tulajdon semmilyen elvi előnyt nem biztosít az esztétikai program terén a magán (alapú) gyűjteményi intézményekkel szemben. Idehaza is el kell oda jutni, hogy azért, mert egy intézmény gazdasági tulajdonformája magán, a tevékenysége ugyanúgy szemléletében közhasznú, tartalmában szakmai legyen, mint a közgyűjteményeké. A nemzetközi gyakorlat fényében számos kortársművészeti formációról kiderülhet, hogy idehaza is jobban, a közt és a művészetet hatékonyabban szolgáló módon működhet magántulajdonú keretek között.
Míg külföldön számos ilyen gyűjteményt, kiállítási intézményt vállalatok tartanak fenn közhasznú misszióval és a múzeumokkal versengő színvonalon, idehaza a céges szerepvállalás a kortárs művészetben meg sem közelíti ezt az intenzitást. A csekély számú vállalati kollekció (a Raiffeisen Bankétól az Unicredit Bankéig) inkább igényes irodadekoráció és pr eszköz, mintsem szakmai állásfoglalás a jelenkori művészetről. A támogatások terén egy évtizeden át a Strabag, illetve 2009 óta az Aviva kortárs díja minősül karakteres programnak. Tucatnyi más projekt érdemel ugyan figyelmet a magyar kontextusban, de egyik sem közelíti meg akár a nemzetközi küszöböt, akár a hazai közintézmények szakmai szelekciós, értékképző hatását.
Az alapítványok között kiemelhető az Amadeus ösztöndíj- és műteremprogram, az Artchivum gyűjteménye és adatbázisa, illetve a Horváth Művészeti Alapítványt létrehozó gyűjtő önmérséklete, hogy a szakmai döntésekre vérbeli kurátorokat kért fel. Különösen a vidéket is bevonó jellegük miatt fontos a magán művésztelepek (Töreki, Várgesztes) beindulása, mindhez kollekció is kapcsolódik.
Művészek önszerveződésével is létrejönnek intézményi kezdemények, például a Mobil MADI Múzeum négyszáz darabos, vándorló gyűjteménye, illetve Veszprémben az ugyancsak nemzetközi merítésű Szoborpark. A Nyílt Struktúrák Alapítványt életre keltő alkotók a hazai és külföldi kiállítások mellett ugyancsak törekszenek állandó gyűjtemény létrehozására, úgy saját életművükből, mint magángyűjteményeikből, illetve cserék révén. Számos oktatási intézmény (Dunaharasztitól Pannonhalmáig) mellett a Külügyminisztérium, vagy éppen a határokon túl a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria – nem kis részben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete szervezésében – dolgozik egyre bővülő jelenkori gyűjteményeken. A hazai gyűjtői kultúra fontos tanulási folyamata, hogy mely intézményi formák mennyire előnyösek működési és tartalmi tekintetben, s melyek képesek tartósan túllépni az egyszerű önreprezentáció és a művészi-gyűjtői érdekképviselet szándékán, s teljesítményben, nemzetközi relevanciában a múzeumokkal versenyre kelni.
A magánemberi, intézményi és a múzeumi formák ilyen közös szemlélete nem a különbségeik egybemosására hivatott. Egy privát kollekció alapjában a szenvedély, míg egy közgyűjtemény a tudományos akkumuláció és az arra épülő ismeretterjesztés szolgálatában áll. A skála két végpontja között azonban számos formáció létezik, így az említett különböző intézményesült gyűjtemények, tartós keretben működő projektek. A jelenkori művészet élő, kísérleti közegében ezek rugalmassága összemérhető hatást ígér a múzeumokéval. Az intézményi sokszínűség ahhoz is hozzájárul, hogy a szakmai értékük miatt az évtizedek folyamán múzeumi anyaggá konvertálódó műgyűjtemények előtt ne csupán a valamely közintézmény törzsanyagába történő betagozódás útja álljon, hanem ennél kreatívabb, egyszersmind az öncélúságtól mentes, valóban szakmai formációk is.
A magán- és közgyűjteményezés ilyen közös vizsgálatának elvi alapja az általuk generált kortársművészeti tudatosság, a szakmai teljesítés. Az elmúlt két évtized hazai viszonylatában azonban ellenvethetjük, hogy a két szféra éppen ellentétes pályát jár be: a magángyűjtés expanziójával szemben a múzeumi szféra állandósuló anyagi gondjai, társadalmi jelentőségvesztése áll. Ez részben igaz. A jelenkori művészet taxonomizálásában csökken a közszféra, s nő a műtárgypiac súlya.
Ám árnyaltabban nézve ez összetettebb helyzet. Történetileg a progresszív kortárs művészet múzeumi ügye ugyanolyan hátrányos, gyakorlatilag nem létező pozícióból indult a hatvanas évektől kezdve fokozatos javulásnak, mint ezen alkotások magángyűjtése. A Magyar Nemzeti Galéria fokozatosan felvállalta, hogy foglalkozzon az önállóan létrehozott Jelenkori Osztály keretében az élő művészettel, s ahogyan az ideológiai ellenőrzés visszaszorult, úgy erősödött e gyűjteményi egységen belül a nem csupán biológiai, hanem tartalmi tekintetben is kortárs művészet. A rendszerváltás után újabb hosszú évekre volt szükség, hogy a Galéria – immár külső autoritás híján, a saját nehézkességét legyűrve – állandó kiállításon mutassa be ezt az anyagot. Ma már két jelenkori rendezés (egy kronologikus és egy tematikus) párhuzamosan látogatható, még ha katalógus vagy egyéb anyag egyikhez sem érhető el, és számos tartalmi probléma is felvetődik. De szempontunkból az a lényeg, hogy a Galéria nagyjából az ötvenedik jubileuma (2007) táján jutott el oda, hogy az immár tízezer tételt meghaladó jelenkori gyűjteményéből módszertanilag is újító állandó kiállítása legyen.
Ez a lassú tanulási folyamat nem áll távol attól a kibontakozástól, ahogyan ma legalább a hazai kortárs művészet bizonyos szegmenseiben releváns magángyűjtés folyik. A magángyűjtők és a Galéria kortárs tevékenykedésében azon hiányérzetük is rokon, hogy mindkét fél jóval nagyobb elismerést, erkölcsi-anyagi támogatást vár a nyilvánosságtól és a döntéshozóktól. Bármilyen szentségtörés ezt sugallani, a kortárs művészet intézményi kontextusa a magán- és a közszférában a politikai-társadalmi változások nyomán hasonló kihívásokat hozott, mindkét szféra bizonytalan önnön értékeiben, egymáshoz kialakítandó viszonyukban, jövőképében.

back